A ZÁRT IRATTÁR

HÁROM NAP

Marcus Vale pontosan három nappal később, este tíz óra harminckor állította le az autóját a régi központi pályaudvar mögötti szervizúton.

Az épület húsz éve nem fogadott utasokat. A főcsarnok üvegtetejének fele hiányzott, a peronokat gyom nőtte be, a rozsdás órák pedig különböző időpontokban álltak meg. Grimora mégsem bontotta le. Túl sok vezeték, alagút és elfelejtett helyiség futott alatta ahhoz, hogy bárki biztosan tudja, mit temetne maga alá.

Vale kiszállt, felhúzta fekete bőrdzsekijének gallérját, és körbenézett. A napszemüvegét most sem vette le.

– Ha idebent lövöldözés lesz, fél órán belül rendőrök lepik el a környéket – mondta.

Raven becsukta mögötte a kocsi ajtaját.

– Akkor próbáljon meg nem okot adni rá.

GRO néhány lépéssel távolabb állt. Nem hozott magával egész osztagot. A túl sok ember félelmet mutatott volna, a túl kevés pedig bizalmat. Ezért csak Raven ment le vele.

Nico a felszínen maradt a keleti kijáratnál. Byte egy jelöletlen furgonból figyelte az állomás áramellátását, kameráit és régi beléptetőrendszerét. G-Dog mellette feküdt, de a szeme egyetlen pillanatra sem szakadt el az épülettől.

– Tizenketten szoktak odalent lenni – mondta Vale. – Rendőrök, vámosok, ügyészek. Nincsenek telefonok, nincsenek nevek. Mindenki csak annyit tud, amennyit muszáj.

– Maga mennyit tud? – kérdezte GRO.

– Eleget ahhoz, hogy eddig életben maradjak.

Raven közelebb lépett hozzá.

– Ez már nem ugyanaz az este.

Vale a lezárt állomás felé nézett.

– Ezt én is észrevettem.

A LEJÁRAT

A szolgálati bejárat mögött keskeny lépcső vezetett a régi csomagalagutakba. Vale egy kopott rendőrségi kártyát húzott végig az első olvasón. A készülék pirosan villant.

Másodszor már zöld lett.

– Az első próbálkozást elutasította – szólalt meg Byte GRO fülében. – A másodikat valaki távolról engedélyezte.

– Várnak minket – mondta GRO.

– Engem várnak – felelte Vale.

– Ma este ugyanazt jelenti.

A lépcső alján egy használaton kívüli metróalagút húzódott. A falakon régi menetrendek foszlányai lógtak, a síneken fekete víz állt. Vale nem a peronok felé indult, hanem egy szürke fémajtóhoz, amelyen sem szám, sem felirat nem volt.

Négy számot ütött be. A zár kattanás nélkül oldott ki.

– Ezt a kódot havonta cserélik – mondta.

– Ki küldi el? – kérdezte GRO.

– Egy olyan szám, amely a következő percben már nem létezik.

Raven a folyosót figyelte. A keze üres volt, de Vale pontosan tudta, milyen gyorsan érné el a fegyverét.

A felszínen G-Dog hirtelen felállt. Az orrát a furgon résnyire nyitott ajtaja felé emelte, majd mélyen felmordult.

– Mit érzel, öreg? – kérdezte Nico.

A kutya a nyugati szellőzőalagút felé indult. Byte a térképre nézett. Az az útvonal nem szerepelt Vale alaprajzán.

ÜRES SZÉKEK

A titkos irattár egy régi postázócsarnok helyén működött. Acélszekrények sorakoztak a falak mellett, középen hosszú asztal állt tizenkét székkel.

Mind a tizenkettő üres volt.

Az asztalon nem maradt pohár, irat vagy hamutartó. A szekrények ajtajai nyitva álltak, polcaikról pedig az utolsó dossziét is elvitték. A padlón még látszottak a friss kocsinyomok, ahol a dobozokat kitolták.

– Ennek nem így kellene kinéznie – mondta Vale.

Raven mögé lépett.

– Magának mostanában sok minden nem úgy néz ki, ahogy kellene.

– Ha csapdát állítottam volna, nem jövök le magukkal.

– A halott árulók mindig ezt mondják az utolsó percben.

GRO végighúzta az ujját az egyik polcon. A porban világos csík maradt.

– Legfeljebb néhány órája ürítették ki.

– A belső hálózat felébredt – hallatszott Byte hangja. – Valaki törli a hozzáférési naplókat. Próbálom lezárni, de…

A mondat félbeszakadt.

Az ajtó mögöttük becsapódott. A mennyezeti fények kialudtak, majd vörös vészvilágítás gyulladt. Raven egyetlen mozdulattal a falhoz szorította Vale-t, alkarját a nyomozó torkának feszítve.

– Egy okot mondjon, hogy ne itt fejezzem be – mondta.

– Ha én zártam volna be az ajtót, maga már nem kérdezne semmit.

Raven szorított a fogásán.

– Engedd el – szólt GRO.

Raven nem mozdult.

– Ő hozott le minket. A szekrények üresek, Byte eltűnt a vonalról, az ajtó pedig bezárult. Ennél kevesebbért is végeztem már emberekkel.

– Tudom – felelte GRO. – Ezért mondom még egyszer. Engedd el.

Raven néhány másodpercig Vale arcát figyelte, majd hátralépett. Nem azért, mert hitt a nyomozónak. Azért, mert GRO kérte.

Ekkor megszólalt a mennyezetbe épített hangszóró.

„Ha ezt hallod, végre odaértél, ahová húsz éve vezettelek.”

A FEKETE DOSSZIÉ

A terem túlsó végén egyetlen lámpa gyulladt ki. Fénye az asztal közepére esett, ahol egy fekete dosszié feküdt.

Korábban egyikük sem látta ott.

A borítón GRO apjának neve állt.

Raven azonnal a sötét sarkokat kezdte figyelni. Vale a hangszóróra emelte a tekintetét, GRO azonban mozdulatlan maradt.

– Ne nyúljon hozzá – mondta Vale. – Pontosan ezt akarják.

– Húsz éve pontosan ezt akarom – felelte GRO.

Kinyitotta a dossziét.

Az első lap egy régi rendőrségi helyszínrajz volt arról a házról, ahol az apját megölték. A hivatalos aktában betörés és fegyveres leszámolás szerepelt. Ebben a példányban azonban ott voltak a valódi érkezési idők, az eltűnt tanúvallomások és azoknak a rendőröknek az azonosítói, akik már a lövések előtt lezárták az utcát.

A következő oldal Moretti első vállalkozásait sorolta fel. Szállítmányozás, építőipar, kikötői raktárak. Mindegyik mögött ugyanazok a bírók, ügyészek és nyomozók bukkantak fel.

Nem Moretti épített be embereket a város rendszerébe.
A rendszer építette fel Morettit.

GRO lassan lapozott tovább. Egy fényképen fiatalabb apja állt egy pályaudvari peronon. Mellette három férfi beszélgetett, de az egyik arcát fekete tintával kisatírozták.

A kép hátulján dátum és egy kézzel írt mondat szerepelt:

A FIÚ ÉLETBEN MARADT.

GRO ujjai megálltak a papíron.

Raven ismerte ezt a csendet. Nem gyengeség volt. Az a pillanat, amikor GRO minden érzést bezárt magában, hogy később fegyverként használhassa.

– Ezt az ügyet soha nem láttam – mondta Vale.

– Mégis tudták, hogy idejövünk – felelte Raven. – Tudták, kit kell az asztalra tenni.

A hangszóró újra életre kelt.

„Moretti csak egy név volt. A városnak mindig több gazdája volt, mint királya.”

A MÁSODIK BEHATOLÓ

A falak mögött mély mechanikus zúgás indult. A szellőzőrácsokon édeskés, fémes szag áradt be.

Vale levette a napszemüvegét. Először látták a szemét.

– Tűzoltógáz. Ha megtölti a termet, néhány perc alatt elfogy az oxigén.

Raven az ajtó zárjához lépett, és elővette a kését.

– Akkor néhány percünk van.

– Azzal nem nyitja ki.

– Nem a zárhoz kell.

Vale megértette, mire gondol.

– Ha megölöd, attól nem lesz több levegőnk – mondta GRO.

– Legalább nem ő fogyasztja.

Mielőtt Raven újra elindulhatott volna, a vörös lámpák villogni kezdtek. A szellőzőrendszer zúgása egy pillanatra felgyorsult, aztán teljesen leállt.

A falon lévő régi terminál képernyője magától bekapcsolt.

Alatta egy visszaszámláló jelent meg, majd a terem egyik acélszekrénye mögül halk kattanás hallatszott.

A szekrény néhány centiméterrel előrecsúszott, mögötte keskeny karbantartónyílás tárult fel.

– Valaki kívülről átvette előttem a vezérlést – tért vissza Byte hangja. – Leállította a gázt és megnyitott egy régi szervizjáratot.

– Ki? – kérdezte Raven.

– Ugyanaz a titkosítás, amit a találkozó előtt láttam. Nyx.

– Ki az a Nyx? – kérdezte Vale.

– Valaki, akinek jobb, ha nem tudja a nevét – felelte GRO.

A szervizjárat túloldaláról kaparás hallatszott. G-Dog feje jelent meg elsőként a résben, mögötte Nico térdelt.

– Tudtam, hogy nem csak levegőzni indult el – mondta Nico, miközben szélesebbre feszítette a nyílást.

A kutya GRO kezében meglátta a fekete dossziét, majd Vale felé fordult. A nyomozó ösztönösen hátrébb lépett.

– Menjünk – mondta GRO. – Mielőtt az, aki bezárt minket, rájön, hogy valaki más kinyitotta az ajtót.

A FÉNYKÉP

A szervizalagút a pályaudvartól két utcára, egy elhagyott csatornaházban ért véget. Mire kijutottak, Grimora fölött eleredt az eső.

Byte azonnal átmásolta a dosszié minden oldalát. A papírok nagy része régi volt, de a mappát nemrég állították össze. Valaki pontosan tudta, melyik iratokkal lehet GRO-t odacsalni.

Raven egy falnak támasztotta Vale-t.

– Most pedig elmondja, honnan tudtak erről a helyről rajtunk kívül.

– Ez nem az én csapdám volt.

– Ettől még lehet a maga sírja.

Raven már nem kérdést tett fel. A tekintetében ugyanaz a végleges nyugalom jelent meg, amelyet azok láttak utoljára, akikre GRO ítéletet mondott.

– Még szükségünk van rá – mondta GRO.

– Egyszer már szükségünk volt rá. Idehozott minket, és majdnem bezárta mögöttünk a koporsót.

– Ha áruló, elvezet azokhoz, akik megvették. Ha nem az, elvezet azokhoz, akik őt is feláldozták. Mindkét esetben többet ér élve.

Raven elengedte Vale dzsekijét, de a szemét nem vette le róla.

– Ha még egyszer rossz ajtót nyit ki, nem lesz harmadik lehetősége.

Byte ekkor kihúzott egy fényképet a dosszié hátsó borítása alól. Két összeragasztott kartonlap közé rejtették.

A felvétel egy luxusszálloda hátsó termében készült évekkel korábban. Moretti az asztalfőn ült. Körülötte rendőrök, ügyészek és kikötői vezetők álltak.

Közvetlenül mögötte Marcus Vale nézett a fényképezőgépbe.

Fiatalabb volt. Több hajjal és olcsóbb öltönyben, de ugyanazzal a kemény állkapoccsal.

– Ez nem lehet – mondta Vale.

Nico kivette Byte kezéből a képet, majd összehasonlította a férfival.

– Pedig elég nehéz mással összekeverni.

– Soha nem találkoztam Morettivel – mondta Vale.

– Rossz válasz – felelte Raven.

– Azon az estén szolgálatban voltam a déli kerületben. Lövést kaptam. Kórházi jelentés, tanúk, minden megvan.

– A kórházi adat valóban létezik – mondta Byte. – De ettől még lehet hamis.

GRO elvette a fényképet. Moretti arcát nézte, aztán a mögötte álló férfit.

– Valaki vagy magát tette a múltamba, vagy a múltamat tette magába.

– És most mit hisz?

– Nem az számít, mit hiszek. Az számít, mit tudok bizonyítani.

Byte gépén ekkor új üzenet jelent meg. Nem volt feladója, csak két rövid sor:

– Nyx? – kérdezte Byte.

GRO az esőn át a sötét pályaudvart figyelte.

– Nem. Ezt nem ő küldte.

A távolban, az állomás legfelső ablakában egy alak állt. Mire Raven odafordult, már csak a függöny mozdult.