Nico - eredettörténete
NICO – A HARMADIK
A NÉVTELEN KÖLYÖK
Nico nem őrzött családi fényképeket. Nem voltak történetei vasárnapi ebédekről, közös nyaralásokról vagy egy helyről, amit gyerekkori otthonának nevezhetett volna.
Egy nevelőintézet szürke falai között nőtt fel, ahol néha gyakrabban hallotta az aktaszámát, mint a saját nevét.
Más gyerekek megtanulták a szabályokat. Nico inkább megtanulta a rendszert.
Tudta, mikor váltják egymást az őrök. Tudta, melyik ajtó mikor marad nyitva. Tudta, melyik folyosón nem működik rendesen a világítás, és honnan lehet úgy eltűnni néhány percre, hogy senki ne vegye észre.
Már kölyökként sem úgy gondolkodott, mint aki be akar illeszkedni. Úgy gondolkodott, mint aki kiutat keres.
Időről időre nevelőszülőkhöz került. Minden alkalommal ugyanazt hallotta: most végre otthonra találhat.
De egyik hely sem lett az otthona.
Volt, ahol tehernek érezte magát. Máshol hálát és feltétlen engedelmességet vártak tőle azért, mert befogadták.
Nico pedig újra és újra megszökött.
Ablakon át. Iskola után. Éjszaka.
Mindig megtalálták. És mindig visszavitték.
AZT TANULTA MEG, HOL VAN RAJTUK A RÉS.
AZ UTCA FIA
Tizenöt éves volt, amikor ismét megszökött.
Csakhogy ezúttal nem találták meg.
Egy bezárt üzlet fölött húzta meg magát egy elhagyott raktárhelyiségben. Egy rozsdás tűzlépcső vezetett fel hozzá, amelyet alig használt valaki.
Nappal csendben maradt. Éjszaka előjött.
Vizet szerzett. Élelmet keresett. Figyelte az utcát.
Napokból hetek lettek.
Eleinte minden szirénára összerezzent. Minden egyenruhában azt látta, hogy érte jöttek.
De ahogy telt az idő, egyre ritkábban látott olyanokat, akik az ő arcával a kezükben kérdezősködtek.
A nyomok elfogytak. A keresés lassan háttérbe szorult.
Nico ekkor érezte először igazán úgy, hogy többé senki nem fog érte jönni.
Először félt.
Aztán rájött, hogy annak, amit érez, van egy másik neve is.
Szabadság.
Az utca lett az otthona. És hamarosan az iskolája is.
Az utcán töltött következő években különböző bandákkal mozgott, mert mellettük könnyebb volt élelmet, védelmet és kisebb munkákat találni. De egyikük színeit sem viselte sokáig.
Nico nem akart egyetlen sarokhoz tartozni.
Miközben mások egy háztömböt védtek, ő az egész várost tanulta.
Egy helyen néhány hetet töltött. Máshol csak néhány éjszakát.
Mindenhol megjegyezte, kik beszélnek egymással, melyik kapu hová vezet, és kitől lehet kérdezni úgy, hogy a válasz ne jusson vissza rossz fülekhez.
AZ UTCÁN AZT, HOGYAN KELL ELTŰNNI.
AZ UTCA TÉRKÉPE
Nico ereje soha nem a méretében volt.
Gyorsabban gondolkodott, mint a legtöbb ember körülötte, és észrevette azokat a részleteket, amelyek mellett mások egyszerűen elsétáltak.
Tudta, melyik sikátor köt össze két rivális területet. Melyik háztetőn keresztül lehet lerázni valakit. Melyik kaput felejtik nyitva hajnalban.
Ismerte az utcai árusokat, a szerelőket, a kocsmárosokat, a dílereket és azokat a rendőröket is, akik megfelelő összegért inkább másfelé néztek.
Ezek a kapcsolatok nem egyik napról a másikra épültek ki.
Évekig ugyanazokat az utcákat járta. Segített annak, aki később tartozott neki egy információval. Hallgatott, amikor a hallgatás többet ért a pénznél. És megjegyzett mindent.
Nem tartozott igazán egyik bandához sem.
Éppen ezért szinte mindegyik területre be tudott jutni.
Ha baj közeledett, rendszerint már eltűnt, mire bezárult volna körülötte a kör.
Ha pedig nem maradt menekülési út, ott volt nála a baseballütő.
Nem hadonászott vele feleslegesen.
Nem kellett.
Elég volt, hogy az emberek tudták: ha előkerül, Nico használni is fogja.
Ahogy teltek az évek, egyre több történet futott össze nála.
Ki kinek tartozik. Hol cserél gazdát az áru. Ki árult el kit. És hol bújik az, akit mindenki más eltűntnek hisz.
Nico nem uralta az utcát.
Valami veszélyesebbet tett.
Ismerte.
NICO FEJÉBEN EGYETLEN HATALMAS TÉRKÉP VOLT.
MORETTI AJÁNLATA
Moretti emberei napok óta kerestek egy férfit.
Az illető a szervezet pénzével és egy olyan nyilvántartással tűnt el, amelynek rossz kézbe kerülése komoly problémát jelentett.
Moretti katonái végigjárták a megszokott helyeket. Fenyegettek. Kérdeztek. Kutattak.
Semmi.
A férfi pontosan tudta, mely helyeket fogják először átnézni, ezért egyiket sem használta.
Ekkor valaki megemlítette Nicót.
A szőke utcai kölyköt, aki olyan embereket is ismert, akik Moretti embereivel szóba sem álltak.
Akitől olyan helyeken is lehetett kérdezni, ahol Moretti nevének hallatán minden ajtó bezárult.
Nico kapott egy fényképet és egy nevet.
Nem kérdezett sokat.
Nem azt kereste, hol van a férfi.
Azt kereste, mi maradt utána.
Egy ismerős felismerte rajta a kölcsönkért kabátot.
Valaki más tudta, hogy az eltűnés előtt felkereste egy régi barátnőjét.
A nő már nem látta vendégül, de elmondta, hogy a férfi pénzzel tartozott egy régi ismerősének.
Nico számára ezek nem különálló információk voltak.
Útvonalat rajzoltak.
A tartozás elvezette egy olyan környékre, amelyet Moretti emberei jelentéktelennek tartottak.
Nico viszont tudta, hogy ott van egy használaton kívüli lakás egy műhely fölött, amelyet időnként búvóhelyként adnak tovább.
Másnap estére megtalálta a férfit.
Vele együtt a pénzt. És a nyilvántartást is.
Moretti személyesen akarta látni.
Nem értette, hogyan jutott eredményre Nico ott, ahol a saját emberei napokon keresztül kudarcot vallottak.
Megkérdezte tőle.
A válasz rövid volt.
ÉN AZ UTCÁT ISMEREM.”
Moretti helyet ajánlott neki a szervezetben.
Azt hitte, szerzett magának egy új szemet és fület az utcán.
Nico pedig elfogadta.
Nem hűségből. Nem azért, mert hitt Morettiben.
Hanem mert egész életében megtanulta: ha kinyílik előtted egy ajtó, előbb nézd meg, hová vezet, és csak utána döntsd el, meddig maradsz.
Akkor még nem tudta, hogy Moretti szervezetében két olyan emberrel fog találkozni, akik teljesen megváltoztatják ezt a szabályt.
GRO-val.
És Ravennel.
Két emberrel, akik először nem intézeti kölyköt, informátort vagy utcai eszközt látnak majd benne.
Hanem testvért.
Nico addig minden otthonból megszökött.
Mellőlük azonban először életében nem akar majd elmenni.
