Byte - eredettörténete
Mielőtt Byte lett a GRO digitális agya, megtanulta, hogy minden rendszernek van egy gyenge pontja.
Kamerák, telefonok, titkosított fájlok és lezárt adatbázisok között élt. Amit mások áthatolhatatlan falnak láttak, számára csak megfejtésre váró kód volt.
A képernyő mögül figyelte a várost.
Sokáig azt hitte, egyedül is biztonságban maradhat.
Aztán a GRO adott neki valamit, amit egyetlen rendszerben sem talált meg: egy családot.
BYTE – A JÁTÉKOS
I. MÉG EGY ÉLET
Byte gyerekként nem sok mindenben tudott órákig egy helyben maradni.
A számítógép előtt igen.
A szobája tele volt játékdobozokkal, kábelekkel, kontrollerekkel és szétszedett gépekkel. Ha az anyja este benézett hozzá, általában ugyanazt látta: Byte a monitor előtt ült, fejhallgatóval a fején, miközben valamilyen játék újra és újra megölte.
A legtöbb gyerek ilyenkor kikapcsolta a gépet.
Byte újrakezdte.
Aztán újra.
Aztán még egyszer.
Egészen addig, amíg ugyanazon a pályán talán századszor is meg nem halt.
A kontrollert az asztalra dobta.
– Jó. Akkor bassza meg.
Másnap csaláskódokat keresett.
Örök élet.
Végtelen lőszer.
Minden fegyver feloldva.
Az első játékhoz talált.
A másodikhoz is.
A harmadikhoz viszont nem.
Byte órákig keresett, de semmi.
Ez sokkal jobban idegesítette, mint maga a játék.
Ha valaki más nem készített hozzá csalást, akkor neki kell.
Fogalma sem volt, hogyan.
Ezért megtanulta.
Először mentéseket módosított. Aztán játékfájlokat. Értékeket keresett a memóriában, próbálgatta, melyik szám mit változtat meg.
Egyik este a karakterének 23 tölténye volt.
Byte keresett.
Lőtt egyet.
22.
Újra keresett.
Lőtt.
21.
Megtalálta az értéket.
Átírta.
9999.
Visszament a játékba.
A tár megtelt.
Byte hosszú másodpercekig nézte a számot.
Aztán vigyorogni kezdett.
Nem azért, mert végre nyerhetett.
Hanem mert rájött valamire.
II. HA NINCS KÓD, ÍRJ EGYET
Néhány évvel később Byte már alig használt mások által készített csalásokat.
Túl egyszerűek voltak.
Sokkal érdekesebb volt sajátot készíteni.
Játékokat módosított. Védelmeket kerülgetett. Privát szervereket épített. Modokat írt.
Aztán elkezdett online játékokkal kísérletezni.
Ott már nem egy fájlt kellett átírnia.
A szerver visszaellenőrzött.
Figyelt.
Tiltott.
Byte pedig először találkozott valamivel, ami visszavágott.
Elmosolyodott.
Más ezt elutasításnak olvasta volna.
Byte számára ugyanazt jelentette, mint gyerekkorában egy kibaszottul nehéz pálya:
Egy fórumon valaki egyszer megkérdezte tőle:
– Miért foglalkozol ennyit ezzel?
Byte válasza egyszerű volt.
– Mert azt mondja, hogy nem lehet.
A becenevét egy haverjától kapta, aki egyszer végignézte, hogyan szed szét egy játékmentést.
– Te még egy bájtot sem hagysz békén.
A poén rajta maradt. A fórumokon már az angol írásmóddal használta.
Byte.
A valódi nevét egyre kevesebben használták.
Online pedig szinte senki.
III. A JÁTÉK KINŐ A MONITORBÓL
A játékok egy idő után már nem jelentettek elég nagy kihívást.
Byte weboldalakat kezdett vizsgálni.
Szervereket.
Beléptetőrendszereket.
Kamerahálózatokat.
Először csak kíváncsiságból.
Később pénzért is.
Nem tartotta magát bűnözőnek.
Ha valaki megkérdezte volna, azt mondja:
szabadúszó.
Azt már nem tette volna hozzá, hogy az ügyfelei egy részét soha nem látta személyesen, és néhány munkáról jobb volt nem tudni, mire kellett.
Byte-ot nem különösebben érdekelte.
Kapott egy feladatot.
Megoldotta.
Új pálya.
Új ellenfél.
Új rekord.
Egyik este egy látszólag jelentéktelen vállalkozás rendszerét kellett megvizsgálnia.
A munkát egy közvetítő hozta, akitől korábban is kapott megbízásokat. A végső megrendelő nevét Byte nem ismerte.
Csak néhány dokumentumot kellett megszereznie.
Byte tíz perc alatt bent volt.
Tizenkettő alatt megtalálta a fájlokat.
Még nem másolta le őket.
Tizenhárom perc után befejezhette volna a munkát és távozhatott volna.
Nem tette.
Talált egy második szervert.
Aztán egy harmadikat.
Egy régi beléptetőrendszert.
Kamerákat.
Pénzügyi adatokat.
Neveket.
Olyan infrastruktúrát, amelynek semmi keresnivalója nem lett volna egy jelentéktelen vállalkozás mögött.
Byte hátradőlt.
– Na, mi a fasz vagy te?
Továbbment.
A dokumentumokat félretette. Előbb látni akarta, hová vezet a hálózat.
Amikor észrevette, hogy a túloldalon valaki figyeli a mozgását, megszakította a kapcsolatot.
A fájlokat végül nem másolta le. A közvetítőnek annyit írt, hogy a munka megszakadt, és visszaküldte az előleget.
Úgy hitte, időben eltűnt.
Nem tudta, hogy valaha Moretti rendszerének egyik rejtett darabját találta meg.
És azt sem tudta, hogy Moretti már halott.
A rendszernek azonban új gazdája volt.
IV. VALAKI VISSZANÉZ
GRO emberei Moretti bukása után még mindig az örökölt birodalom darabjait térképezték fel.
Cégek.
Raktárak.
Számlák.
Régi kapcsolatok.
Elfelejtett rendszerek.
Az egyik ilyen hálózatba valaki belépett.
A még működő felügyelet rögzítette a behatolást.
Nem vitt el pénzt.
Nem okozott kárt.
Csak körülnézett.
Ez tette igazán gyanússá.
GRO a monitoron nézte a jelentést.
– Moretti egyik embere?
– Nem tudjuk.
A jelentésben szerepelt az internetkávézó címe, ahonnan a kapcsolat indult. Nico régről ismerte a tulajdonost.
GRO elé csúsztatta a címet, aztán felé fordult.
– Találd meg.
Nico elvigyorodott.
– Ennyi?
– Ennyi.
Nico akkor még nem tudta, mennyire fogja megbánni ezt a mondatot.
V. NICO VS. BYTE
Byte hamar észrevette, hogy keresik.
Az internetkávézó tulajdonosa szólt neki, hogy egy szőke srác kérdezősködött utána.
Nico ott tudta meg a Byte nevet. A tulaj egy régi ügyfelét is ismerte, onnantól pedig egyik beszélgetés vezetett a másikhoz.
Valaki végigment azokon a helyeken, amelyeket Byte az elmúlt hónapokban használt.
Egy internetkávézó.
Egy bérelt lakás.
Egy régi ismerős.
Aztán egy garázs.
Byte először megijedt.
Aztán meglátta Nicót egy korábbi ügyfele utcára néző kameráján.
Fiatal.
Szőke.
Tetovált.
Láthatóan rohadtul elszánt.
Byte elmosolyodott.
A félelem helyét átvette valami sokkal ismerősebb.
Verseny.
Byte félrevezető üzeneteket hagyott ott, ahol Nico várhatóan keresni fogja. Olyan címek felé terelte, amelyek kameráit és beléptetőit korábbi munkákból ismerte, és amelyekhez még hozzáfért.
Nico belépett az egyik ilyen épületbe.
Byte távolról lezárta előtte az elektronikus ajtót.
Nico megfordult.
A másik kijárat kinyílt.
Átment.
Byte azt is bezárta.
Nico elővette a telefonját.
– GRO.
– Mondjad.
– Ez a fasz tudja, hogy jövök.
– Akkor menj gyorsabban.
Nico néhány másodpercig hallgatott.
– Kösz, Főnök. Kurva hasznos volt.
Byte a kamerán keresztül nézte.
Röhögött.
Az üldözés két órája alatt összesen három kamerát kapcsolt ki Nico előtt, egy kaput nyitott ki mögötte, két ajtót zárt rá, és egyszer egy kijelzőn még üzenetet is hagyott neki.
Nico megállt előtte.
Felnézett a kamerára.
– Megtalállak, te köcsög.
Byte a monitor előtt vigyorgott.
– Sok szerencsét.
VI. A VAKFOLT
Byte egyetlen dolgot nem értett Nicóban.
Nem úgy gondolkodott, mint egy rendszer.
Byte tudta, merre lehet bejutni egy épületbe.
Tudta, hol vannak a kamerák.
Tudta, melyik ajtó nyílik elektronikusan.
Tudta, melyik útvonal a leggyorsabb.
Nico viszont az utcán nőtt fel.
Ott, ahol az emberek átmennek a kerítésen, ha a kapu zárva van.
Felmennek a tűzlépcsőn.
Átmásznak egy tetőn.
Vagy bemennek azon a kibaszott ablakon, amelyet senki nem tekint bejáratnak.
A garázsnál Nico végre olyan nyomot kapott, amelyet Byte nem tudott átírni.
A szerelő látta, melyik raktárba költözött át a vékony srác a gépeivel. Nemrég ő segített neki felcipelni az egyik monitort.
Nico innen már kerülővel ment tovább.
Byte a raktár felső szintjén ült.
Három monitoron figyelte az épületet.
A bejáratot. Az udvart. A lépcsőházat.
A felső emeleti ablakhoz a szomszéd épület tetejéről is el lehetett jutni. Byte azt nem hitte járható útnak.
Nico sehol.
Byte hátradőlt.
– Feladta?
– Nem.
Byte megmerevedett.
A hang mögüle jött.
Megfordult.
Nico az ajtó mellett állt.
Byte a monitorokra nézett.
Aztán Nicóra.
– Hogy a faszba jutottál be?
Nico az egyik nyitott ablak felé biccentett.
– Ott.
– Ott nincs kamera.
– Tudom.
Byte néhány másodpercig nézte.
Nico elmosolyodott.
– Game over.
Byte felhorkant.
– Ez kurvára csalás volt.
Nico felvonta a szemöldökét.
– Pont te mondod?
Byte erre már nem tudott mit mondani.
Csak elröhögte magát.
VII. A FŐNÖK
Byte arra számított, hogy megverik.
Vagy legalább megfenyegetik.
Ehelyett Nico bevitte egy irodába.
GRO az asztal mögött ült.
Byte körbenézett.
– Ez valami állásinterjú?
Nico becsukta mögötte az ajtót.
– Ha még egyszer bezársz rám egy ajtót, én...
GRO ránézett.
Nico elhallgatott.
Byte vigyorgott.
GRO egy ideig csak figyelte.
Aztán megszólalt.
– Mennyi idő kellett?
– Mihez?
– Hogy bejuss a rendszerembe.
Byte vállat vont.
– Tizenhét perc.
GRO arca nem változott.
– Hazudsz.
Byte vigyora lassan eltűnt.
Nico a falnak támaszkodva figyelt.
Byte végül felsóhajtott.
– Tíz.
GRO hátradőlt.
– Miért maradtál bent?
– Kíváncsi voltam.
– Majdnem elkaptunk miatta.
– Végül el is kaptatok.
Nico közbevágott:
– Én kaptalak el.
Byte oldalra nézett.
– Egy ablakon keresztül. Ne legyél már ilyen büszke rá.
– Beváglak rajta visszafelé.
GRO szája sarkában megjelent egy alig látható mosoly.
Aztán ismét Byte-ra nézett.
– Pénzt nem vittél.
– Nem kellett.
– Adatot sem.
– A másolásig nem jutottam el.
– Pedig valamiért bementél.
Byte most először nem próbált viccelni.
– Egy közvetítő hozta a munkát. Dokumentumokat akart. Megtaláltam őket, aztán megláttam a többi rendszert.
– Kinek dolgoztál?
Byte megmondta a közvetítő nevét.
– A megrendelőt nem ismerem. A munkát lemondtam, az előleget visszaadtam.
– Mutasd.
Byte elővette a telefonját, megnyitotta az üzenetváltást, és az asztalra tette. A megbízás, a visszamondás és a pénz visszaküldésének igazolása is ott volt.
GRO végignézte.
– A fájlok megvoltak. Miért mentél tovább?
– Kíváncsi voltam, mi van mögöttük.
– Egy ismeretlen hálózatban?
Byte vállat vont.
– Mert ott volt.
GRO figyelte. A megbízásnak még utána kellett néznie, és Byte szavait is ellenőrizni kellett.
A lezárt rendszerek említésére azonban a fiú szeme ugyanúgy megvillant, mint másé a pénzre.
GRO ebben látott lehetőséget.
És éppen most talált egy pályát, amely sokkal nagyobb nála.
VIII. ÚJ PÁLYA
GRO még nem döntötte el, mennyire bízhat benne.
Azt viszont látta, mire lehetne használni a tudását.
Ajánlatot tett neki.
Byte először azt hitte, viccel.
– Tehát feltörtem a rendszeredet, megszopattam az emberedet fél városon keresztül, ti elkaptatok... és most munkát ajánlasz?
Nico közbevágott.
– Engem nem szopattál meg.
Byte ránézett.
– Két ajtó.
– Fogd be.
GRO folytatta.
– Ha ellenem dolgozol, előbb-utóbb újra megtalálunk.
– Azért ez elég optimista.
– Ha nekem dolgozol, kapsz olyan rendszereket, amelyekhez hasonlót még nem láttál.
Byte elhallgatott.
Ez már érdekelte.
– Mennyire komolyakat?
GRO felállt.
– Először kapsz egyet. Megmutatod, mit tudsz. A többit majd megbeszéljük.
Byte néhány másodpercig gondolkodott.
Aztán elvigyorodott.
– Mikor kezdünk?
Raven az első találkozásuk után öt perccel kijelentette, hogy Byte túl sokat beszél.
Nico szerint idegesítő.
Byte szerint Nico csak azért mondja ezt, mert még mindig fáj neki a két ajtó.
Az első munkája egy használaton kívüli raktár elkülönített hálózata lett. A szervezet többi rendszeréhez nem kapott hozzáférést.
GRO emberei közben utánanéztek a közvetítőnek és Byte korábbi munkáinak. A megbízást a fedőcég egy régi üzlettársáig vezették vissza, aki egy elmaradt kifizetésről keresett dokumentumokat.
Semmi nem utalt arra, hogy Byte tudta volna, kinek a rendszerébe jutott be.
A következő hetekben a munkája döntött róla. Megtalálta a hibákat, elvégezte, amit rábíztak, és egyre többször kérték ki a véleményét.
Nico szerint ettől még idegesítő maradt.
GRO azonban mást látott benne.
Valakit, aki nem fogadta el, hogy egy rendszer zárva van csak azért, mert ezt írták rá.
Byte egész életében játékokat próbált legyőzni.
Most először azonban nem volt végső pálya.
Nem volt utolsó boss.
Nem volt stáblista.
Csak egy város.
Egy új rend.
És több rendszer, mint amennyit egyetlen ember valaha fel tudna törni.
Byte azt hitte, végre megtalálta a tökéletes játékot.
Egyetlen dolgot nem tudott még.
Valahol ugyanebben a városban élt valaki, aki ugyanúgy képes volt belépni oda, ahová nem hívták.
És amikor egyszer találkoznak, Byte rá fog jönni:
nem ő az egyetlen, aki képes pokollá tenni Nico életét.
